Egy az egyben nézet grafikus programokban

Kifejezetten prepresses téma ritka az Utazásokban, ugyanis a munkát a szórakozással nem keverjük, az már olyan lenne, mintha a nőgyógyász is hazavinné a melót s nem rágyújtana egy cigire, hanem mondjuk kérné a következőt. Most hogy így sikerült megtrollkodni a saját bejegyzésünket, mielőtt elvesznénk az előbbi képzavarban, térjünk vissza a szakmára.

Az megvan amikor a kliens, vagy nem grafikus kolléga áll melletted és egy az egyben akarja látni a grafikát? Minden hardcore grafikus ilyenkor először mély levegőt-, utána meg egy A4-es lapot vagy vonalzót vesz és vészjósló csendben addig baszkurálja a zoomot az éppen aktuális programban, amíg nagyjából pont akkora nem lesz a kép a monitoron, mint a valóságban.

Ismerünk olyan kollégát is, aki amikor a problémás kliens a képein már sokadszor még egy picit világosítani szeretett volna, azt a CRT monitor brightness potméterével valósította meg. És ez nem a szakmai hiányosságát jellemezte, hanem a kliens iránti mélységes megvetését, amit jogosnak is gondolhatunk, tekintve, hogy a kliensnek végre tetszett az eredmény.

Ha viszont ismerjük a saját monitorunk PPI-jét, akkor a reális méret megjelenítése elegánsan is megoldható abban a világban is, amikor a kijelzők már nem 72 vagy 96 ppisek. Ehhez először közölni kell a programokkal, hogy mekkora a képernyőd felbontása, amit valamiért 2020-ban még mindig nem képes kiolvasni az Adobe a dolgok internetéről. Szóval a mi Dellünk 525mm széles, ezen 2560 pixel van. Ez nagyjából 123,5 ppi. Nálad ez teljesen más lesz, számold ki magadnak. 

Photoshopban ezt ide kell beírni:

Ezután a View > Print size mindig megmutatja egy az egyben a képet, vagyis a monitoron is pont akkora lesz a cucc, mint kinyomtatva. Az alapértelmezett érték itt 72 ppi volt, pedig Windowson vagyunk. 

Acrobat Readerben itt lehet megadni a képernyőfelbontást, sajnos csak egész számot fogad el, tehát kerekíteni kell, ami bizony pontatlanságot fog okozni, de mivel az átlag kliensnek gőze nincs arról, pontosan mekkora is az A4-es oldal, jó lesz az neki:

Külön érdekesség, hogy a rendszerből a 96 PPI-t olvasná ki (Windows), de valamiért egy 110 PPI custom érték az alapértelmezett. Legalább igyekszik megtippelni.

Sajnos ugyanez Illustratorban nincs meg (talán a CC 2019-ben már igen), ezért fapadosan kell megoldani. A monitorunk PPI-jéből számolunk egy nagyítási százalékot, mert az Illustrator megint csak 72 PPI-vel számol. 123,5*100/72=171,5% De legalább enged beírni tizedeseket, emiatt hajszálpontosra lehet tweakelni, majd gyorskulcsra el lehet menteni Custom Viewnek. Mi most CTR+. kombinációra mentettük, ahogyan az internetről nyaltuk. 

InDesign esetén ezt találtuk elegáns megoldásnak, nem használjuk annyit, hogy megérje monyolni vele, de ha te megtennéd, vigyázz, mert az ID nagyon nem 72 ppivel számol, hanem 96 ppivel (Windowson). Ha a fent említett nagyítási százalék módszerét alkalmaznád, akkor a képlet értelemszerűen a következő 123,5*100/96=128,6%

CorelDrawX8 is a Windowstól nyalja a 96 PPI értéket, amennyiben a 100% nagyítást valós méretre akarjuk patkolni, akkor a monitorunk saját PPI-je itt írható be:

Eszterláncreakció, recycle poénokból. Kis herceg returns.

- Jó napot! - suttogta egy fojtott hang.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg, de nem  látott senkit. 
- Itt fekszem az út közepén. Gyere közelebb! - suttogta a róka, s a fülét szorosan az aszfaltra szorította.
- Még közelebb. - suttogta.
A kis herceg lekuporodott melléje, egészen közel hajolt. 

- Vörösnek vörös vagy, sunyinak sunyi vagy! - jegyezte meg a kis herceg - Ki vagy te, elvtárs? És mit csinálsz itt? Lehallgatás?
De a róka nem válaszolt, csak feküdt szorosan az aszfaltra tapadva és halkan zihálta:
- Pssszt! Fekete béemvé. Kovásznai rendszám. Horpadás a lökhárítón. Benne két fölnőtt.
A kis herceg elcsodálkozott!
- Aszta, te ezt mind hallod az aszfaltról?
- Francokat, most ütött el egy perce. - mondta a róka, és körülötte a piros növekedni kezdett.
A kis herceg megsajnálta.
- És fáj?
- Dehogy, csak ha nevetek! - mondta a róka. De nem nevetett.
- Te meg vagy veszve! - állapította meg a kis herceg. 

- Nem, de fázom - mondta a róka
- Mert a tócsában fekszel. - válaszolta a kis herceg
Sokáig csendben voltak, a kis herceg csak üldögélt a róka mellett az út közepén. Aztán a róka egyszer csak fülelni kezdett.
- Te! Itt valami serceg. - mondta kis idő múlva a róka.
- Én vagyok a kis'erceg. - válaszolta a kis herceg. 

- Isten veled - mondta aztán a róka. - Tessék, elárulok egy titkot. 
A kis herceg izgatottan hajolt közelebb. A róka utolsó erejével súgta a fülébe.
- Nagyon egyszerű a titkom: Ring-ding-ding-ding-dingeringeding!
- Anyád picsája! - mondta a kis herceg.

- A hétszentségit a felelőtlen kölykinek! - mondta a gyergyói buszsofőr és hirtelen elrántotta a kormányt.

- Hülye sofőr! - mondták az utasok, mikor a busz az árokban elpihent.

- Rekt! - mondta Pistabá, aki az egészet a mező széléről hesszelte.

Létezik racionális PPI a digitális képalkotásban? Most lett elegem az egészből!

Most szólok, hogy aki számára nem világos a ppi, és nem is valószínű, hogy kelljen valaha az életben neki, az sikoltva kattintson tova elfele és napokig vissza se jöjjön, mert több poszt is lesz a témában Nem ígérem, hogy a végére megtudjuk a Tiszta Igazságot, inkább kérdéseket vetünk fel, aztán az alapkutatás hátha hoz némi gyümölcsöt is.

Hogyha felteszed a kérdést az interneten, hogy melyik PPI miért is van, akkor arra többnyire az a válasz, hogy ne se törődj vele kicsibarátomm pedig amikor valaki felteszi a Miért kérdést, az egyáltalán nem válasz, hogy Minek az neked.

Szóval mik ezek: 72, 96, 120, 144, 180, 200, 240, 254, 300, 360, 400, 600, 2700 stb. PPI?

A 72 és 96 PPI története szerencsére kikereshető az internetről. A messzi-messzi 80-as évekre nyúlik vissza az eredetük, itt elolvasható a Mac-es 72 ppi illetve a Microsoftos 96 ppi (meg a 120-as) eredetmítosza.  Itt meg kicsit bonyibban ugyanaz. Röviden, a régi Mac monitorok és nyomtatók (144ppi?) szabványa a 72 ppi, ami azt tette lehetővé, hogy ugyanakkorában lehessen látni a monitoron is a cuccot, mint kinyomtatva. De mivel a monitort és a printet nem egyforma távolságból szokás sasolni, ezért a Microsoft annyit tweakelt a dolgon, hogy 96 ppi-re alkotta a saját kijelzőjét (+1/3 a 72 ppi-hez képest).  De ezekre már a kutya sem emlékszik a modern 4K panelek korában. Akik akkor éltek, már mind az öregek otthonában facebookoznak, csak a hagyatékuk, mint egy rossz átok, ólálkodik körülöttünk továbbra is a mindennapjainkban.

Például tudtad, hogy a pont (Post Script pont), mint tipográfiai méret, az a coll 1/72 része? Vagyis egy 72 pontos vonal az pontosan egy inch? Még tiszta szerencse, hogy mi milliméterben mérünk, s nem a szíriuszi szittyamagyar mértékegységekkel kell tökölődjünk, mondjuk rőfben, lábban számolva. Vagy például az öl. Nemcsak a lágy meleg öl csal. Szóval egy bábel ez a mértékegységesdi ezen a cudar világon. Ennyi félrebeszélés mellett tiszta csoda, hogy egyáltalán tudunk képet nyomtatni elfogadható minőségben, de hogy a Holdra is leszállt az ember, az már szinte képtelenség. Tiszta szerencse például, hogy nem 16 ujjuk van az amerikaiaknak, most számolhatnánk át mindent még hexadecimálisra is. Mondjuk nem 300 ppi, hanem 12C ppi. Fincsi mi? S még nekik áll feljebb:
“There are two kinds of countries in the world, those who put a man on the moon, and those who use metric.” Nagy arc megvan, pedig valami hasonló miatt sikerült a Mars Climate Orbitert is elveszíteni.

OK, egyesek szerint a PPI nem számít, amíg a kép nem hagyja el a számítógép akolmelegét. Nyilván a jelenlegi formájában nincs sok jelentősége. A Facebook ezt a metaadatot le is reszeli a képről, így legalább nem lehet következtetni arra sem, hogy mivel készült a kép. Ugyanis ahány képalkotó és buzeráló eszköz, annyiféle PPI-t biggyeszt a kép mellé. Nézzünk pár példát Grimpix régebbi képeiből:

Nikon E5700, Fuji Finepix S5600, Fuji Finepix S9500, Fuji Finepix S9600, Olympus SP510UZ - mind 72 PPI. De ilyen az Asus, csomó Samsung telefon, tablet, GoPro Hero 4, SJ7 Star, a Sony DSC F828, ilyet ment a DCRAW, sőt a Windows snipe is, hogyha PNG formátumot mentenél.
96 PPI több webcamera képe, a Windows Snipe, hogyha JPEG a kimenet. Tiszta hagyományőrzés az egész.
A Canon család valamiért a 180 PPI mellett köteleződött el, legalábbis a Powershot A75 és a z SX10 IS ezt menti - tudja valaki az okát? Sajnos a 450D-ről nincs eredeti JPEG.
Az Adobe Camera Raw alapértelmezett kimenete 240 PPI.
A Nikon D5000 JPEG-je 300 PPI, ilyet mentett a Motorola MB525 telefon is.
Régesrégi filmszkennerem pedig, melyiknek már a nevét sem tudom, 2700 ppi-t ment, aminek valami értelme is lenne, ha SPI-nek nevezné.

Szóval az látszik, hogy minden gyártó, ahogy éri, úgy címkézi fel a képeit PPI-vel, minden egyes használt érték okának kifürkészése pedig nem egyszerű feladat. A Canon 180-as értékének például azt találtuk, hogy talán csak egy marketing fogás, amivel több mint másfélszer nagyobb printet lehet hazudni a felhasználóknak, mintha 300 ppi-t adnának meg. Na, tudjátok mit? Most lett elegem ebből az egészből! (Mint Királyhegyi Pálnak) Ezután már az sem tudott felidegesíteni, hogy azt írja ebben a Canonos könyvben, hogy a gyöngébb felbontás néha jobb printet eredményezhet. Ezt a Nikonos könyvben is megtaláljuk, persze nem meglepő, hogy ugyanaz a szerző. Magyarázat persze nincs, igaz, mi sem vagyunk dummiek.

Holott szerintünk lenne egy logikus PPI érték, amit megkaphatna a kép. Nem lennénk ettől beljebb, de mégsem véletlenszerű semmitmondó számokkal kellene élni. Ugyanis a digitális képnek valójában van releváns PPI-je. Pixel / szenzorméret. (Nyilván itt is lehetne sampling/inch beszélni, meg a Bayer-szűrő is megtrollkodhatná ezt a gondolatmenetet.) A D5000 esetében 23,6 a szenzorméret (0,929 coll), ami 4288 pixelt tartalmaz. Jogos lenne, ha a kép 4615 PPI értéket kapna. Ezzel sem lennénk beljebb, de legalább köze lenne a valósághoz, amiről tudjuk, hogy nincs is.

Elég a ppi-ből? Kliensben bízol? Érdekes Illustrator jelenség.

Az világos, hogy a kliensekben megbízni nem szabad. Nemcsak a jóhiszemű tévedés, de sokszor az aljas csapdaállítás is jellemzi őket. Persze tudjuk, hogy a kliensnek mindig igaza van, de amikor pont nincs mellettünk, azt is tudjuk, hogy hol csókolhatna meg. Nyilván van annyi önreflexiónk, hogy észrevegyük, más helyzetekben mi vagyunk más emberek kliensei, akik szintén valakinek a kliensei és ez egy örök Szamszara, amiben mindig, mindenki, mindenkinek bekaphatja, de ezt szimbolikusan értem, ne képzeld el vizuálisan, mert ez egy olyan erős kép lenne, ami hajlamos beégni a látókéregbe.

Szóval a képek elfogadható minőségének csekkolásáról lesz szó, konkrétan azt kell ellenőrizni, hogy jut e elég ppi a nyomtatáshoz. 

Ez Corelben nem is okoz gondot, úgy berántja a fotót, hogy magasról tesz rá, milyen címke van az Orientation metába bebiggyesztve, forgathatod, torzíthatod, mindig az aktuális felbontást szállítja. 

Az Indesign is elég megbízható, itt nem untat a pixelek számával, csak mutatja az aktuális mérethez tartozó effektív felbontást. Pont ami érdekel minket. Szuper.

Nem így az Illustrator. Amennyiben egy normális képet hozol be, mutatja a pixelek számát és a hozzárendelt PPI-t. Idáig rendben vagyunk.

Persze, hogyha eltorzítod, akkor a vízszintes és függőleges PPI nem egyezik meg, ezt is szépen mutatja. 

Nade most fogózzá'! Ha elfordítod a képet, akkor a PPI érték kibolondul. Márpedig egy klienstől érkezett grafikán számtalan olyan képi elem lehet, amit forgattak. Sőt, az Illustrator (nem úgy, mint a Corel) érzékeli a képek Orientation címkéjét a metában

Így fordulhat elő, hogy a behozott kép már mindenféle módosítás, forgatás nélkül is így jelenik meg. 

Persze ez egy kontrollált körülmény, ahol tudjuk, hogy a képet egy Samsung telefon lőtte 90CW forgatással, és 72 PPI-t biggyesztett a metába. Látjuk hogy a kép állóban van, a méret viszont fekvőre jelenik meg. Innen kimatekezhető, hogy: 5312 / 72 = 128 illetve 2988 / 72 = 41.

Közben kiderült, hogy ez egy hiba, most már csak annyi a kérdés, hogy az újabb verziókban benne van e még.  

Te leragasztod?

Paparazzi - 1998

Nem a vebkamerát, az ejsze minden paranoid embernek evidencia a XXI. században. Hanem a márkajelzést a fényképezőgépen. Mondjuk én életemben nem emlékszem leragasztott gépre senki kezében, de lehet csak azért, mert a ragasztószalag valóban láthatatlanná teszi a gépeket. Továbbá nem lesz szó arról sem, amikor a régi Zeniten a lifegő hátlapot ragasztjuk le véletlen kinyílás ellen. Sőt arról sem, hogy mi például az objektív végtelen állását jelöltük meg UV színű érintőékekkel, a zoom mindkét végpontján, egy tűzijáték fotózáshoz, hogy manuális módban, sötétben is tudjunk éleset állítani (azóta se használtuk). 

Paparazzi - 1998

Emlékszik valaki még az 1998-as francia Paparazzi című vígjátékra? Azóta sem világos, hogy a két főszereplő mi célból használ a gépeiken színes ragasztószalagot, de úgy, hogy nem a márkajelzést ragasztják le, hanem csak a pentaprizmát keresztben. Az EOS 1N pentaprizmája fölött nincs kinyíló kisvaku, tehát nem azt rögzíti véletlen kinyílás ellen. Egyetlen gépet használnak, tehát nem jelentheti azt sem, milyen film van belefűzve. Nem fotóznak egyszerre, tehát nem egymás gépeit kell megkülönböztessék. Tehát mi lehetett a szándék, ami miatt ez belekerült a filmbe? A választ egyetlen elérhető fórumon se találtuk, annyira viszont nem érdekel, hogy írjunk a stábnak.

Forrás

Hanem erről lesz szó ni, amit a híres kollégaúr művel, ha igazi a kép, mert manapság sose tudhatjuk. Mindenesetre a legenda valódi.  (Talán róla írták azt is, hogy csuklópántot hordott, nehogy turistának nézzék.) Még a magyar neten is volt szó erről a gyakorlatról. 

Na, te miért csilálod pls?

Legvalószínűbb, hogy feltűnési vágy, valamiben különbözni. A racionalizálás viszont széleskörű. Sokan eléggé szívre is veszik a témát, van itt lefojtás bőven a felszín alatt a különböző fórumokon, viszont pár érvet azért érdemes megfontolni. 

Lopásgátló - vitatható, hogy nem e kontraproduktív, egyrészt a tolvaj ismerheti a gépeket formáról, másrészt lehet pont ez kihívó - le van ragasztva? talán Leica, azért? Béna kézügyességgel kivitelezett leragasztás azért szerintünk is elveheti a kedvét a tolvajnak a lopástól, a lényeg, hogy úgy nézzen ki, mintha az úthenger végigment volna rajta párszor. Ugyanezen a logika mentén öltöztették a fiatal nőket rongyos feketébe, mikor jöttek az oroszok. De ha nem is hiszi a tolvaj azt, hogy törött a gép, ha elég munkásnak néz ki lepucolni a sok ragacsot, már jól jártunk.
Ez utóbbi logikának némileg ellene mond az, amikor kopásvédelmi céllal ragasztják le főleg a sarkakat, hogy majd eladhatóbb legyen egy gép.
Másik leggyakoribb indok a reklámellenesség. Ez lehet személyes meggyőződés, de cégajánlás is. Ezt teljesen meg tudom érteni, van az a ruha, cucc, amit már azért nem vennék fel soha, mert túl hivalkodó a branding. Vannak például olyan brandek, amiket a rajongóik tettek cikivé. Például a tripaloski kultúra, hogy a béemvésekről ne is beszéljünk. Mindenesetre ilyenkor a nyakpánt is mindenképpen megy a levesbe, ami nem is baj, mert rengeteg csudiszép nyakpántot lehet vásárolni, ami szintén jól mutat a kínai GDP-ben. Az igazán hardcore leragasztós, fekete filccel gyógyítja a nyakpántokat, ilyen videót is láttunk a youtubon.
Sokak szerint a leragasztás láthatatlanná teszi a kamerát, aminek főleg utcafotósként (vagy vadfotósként) tulajdonítanak jelentőséget. Ezzel nem tudunk vitatkozni, de szerintünk egy kis kompakt, vagy telefon talán még kevésbé feltűnő. 

Szokták még leragasztani makró fotósok, visszacsillanás ellen, a jobb fogás miatt, tesztkamerákat, amelyek elvileg még nincsenek forgalomban. Rendezvényfotósok esküsznek a módszerre, így állítólag kevesebbet kell egy esküvőn a talajrészeg wannabe fotósokkal bratyizzanak és szenzorokról, meg megapixelekről beszélniük. Ugyanide kapcsolódik az az érv, hogy így elkerülhető a beskatulyázás, hogy az illető Canonos, vagy Nikonos, amivel szintén megspórolható némi felesleges diskurzus idegenekkel. Ezt azonban vitatjuk, mert a leragasztott gép sokkal izgalmasabb téma, mint maga a brand. Mások szerint meg kifejezetten a rendezvényfotós nagyképűségét jellemzi, hogy azt képzeli, bárki is manapság hajlandó ilyen felesleges dolgokban kikérni a véleményét egy keresztelőn, vagy esküvőn. Megint mások szerint ilyenkor nem a profi véleményére kíváncsiak az emberek, hanem a sajátjukat akarják elmondani a profinak, ami tényleg fárasztó lehet na. 

Ezen kívül találkoztunk még olyanokkal, aki a kezelőfelületek leragasztásával akadályozzák meg, hogy a gombok, gyűrűk, ne tudjanak véletlenül átkapcsolódni, elállítódni, de ez nem témája ennek a bejegyzésnek. 

Ami meglepő viszont, hogy sokan nagyképűsködésből ragasztanak, mert a profik is csinálják.  Csak látszólag ellentéte ennek az, amikor direkt Leica matricát ragasztanak más, kevésbé presztízskamerákra. És akkor itt meg is érkeztünk azokhoz, akik az ellenvéleményt képviselik, a márkahű fotósok, akik előadják, hogy nem értik mi a baj a marketing gyakorlatával, hogy egy fotós úgy nézzen ki, mint egy reklámtábla. Ők a büszkék, akik kifejezetten ragaszkodnak a Nikonos, Canonos, Leicas életérzéshez, ha már kidobtak egy csomó pénzt és nem például valami kínai nonamet vettek. Példaként a Porschet hozták fel, hogy leragasztanád e az autón a logót. Ez azért messzire vezetne, de milyen ember az is, aki büszke az autójára? Már egyáltalán milyen ember, aki büszke?  Volt aki BMW logot ragaszt a Leicajára?

A leragasztás mikéntjébe mi nem megyünk bele, nem lesz szó gaff tape-ről sem, sem más drasztikusabb módszerekről, mint a sarokcsiszoló, ráspoly, ugyanis ezeket a módszereket képviselő urak szerintünk simán trollok. Rendszerint az ilyen fórumokon az is elő szokott kerülni, hogy a Nikont le kell ragasztani Canon logóval, illetve fordítva, mert úgy sokkal jobban eladható. Mondanám, hogy kommentben jöhetnek a saját érvek, ellenérvek, de az a pár ember aki olvas, úgysem ragasztja a kameráját. Eszébe se nagyon jutott eddig szerintem. 

Banding felszámolása varázsmódszerrel? Ugyanmár, varázslás márpedig nem létezik.

Van ez a fickó, meg a videója. Meg mások is felültek erre a körhintára. Isten bizony, nem szándékom roastolni a kollégákat, meg hát kicsik vagyunk mi ahhoz (cikkenkénti <50 megtekintéssel), hogy egyáltalán megkérdőjelezzük a szándékaikat. De ha már a minap leparasztoztam a Youtubot, akkor már hadd morogjak azon a gyakorlaton is, amivel a csatornanézettséget szaporítják az urak. Nem a bevételt sajnálom tőlük, mert sok munka van az ilyen videókkal, hanem az én időmet, amit erre fordítottam. Onnantól kezdve, hogy kattintok (mert hátha tanulok valami jót), keresztül srégvizavi a kisarjadó kétkedésen át, egészen addig, amíg kiderül számomra, hogy ez bizony marhaság.  Ami alatt sokkal jobb dolgot is csinálhattam volna, de ez persze önámítás, mert akkor mi a jóistent kerestem a neten, miért nem inkább gitározni, rajzolni tanultam, vagy szaladtam az őzikék között az erdőn.  Szóval ennyit a frusztrációról.

Röviden, azt állítja a videó (na jó, kérdezi, de úgy, hogy az már szinte állítás), hogy kár 16 biten nyomorogni, mert a rengeteg kép-tweakelés közben 8 biten felhalmozódott bandinget egy varázsmódszerrel meg lehet javítani a folyamat végén. Áttesszük 16 bitbe a képet, flatten, majd vissza. Írtunk is a kollégának, de már a múltkori hozzászólásomban is hiányolhatta az üres lelkesedést, amihez hozzászoktatták a látogatói, mert most már nem is reagált.

A trükk, hogy végig adjustment rétegeket használ (amiről tudjuk, hogy nem roncsolja a képet). Így amikor a végén 16 bitre vált, akkor ezeket értelemszerűen újraszámolja a PS 16 bites mélységben.  Itt következik a nyúl előhúzása a cilinderből, mert az újraszámolt beállító rétegeket ráolvasztja (flatten) a képre, vagyis véglegessé teszi. Visszaváltva 8 bitre meg van amiből pancsolni, nyilván eltűnnek a durva sávosodások. 

Ez igaz is, csak ebből azt a következtetést levonni, hogy emiatt egyáltalán értelmetlen 16 biten dolgozni, na az kicsit erős, mert a fenti varázslás semmit sem állít a 16 vs 8 bites szerkesztésről.  Csupán az adjustment layerekről állít bármit is. Mi attól még azt gondoljuk, hogy minden beavatkozást érdemes a lehető legnagyobb színmélységben elvégezni. Lehetőleg még 32 biten RAW konverterben. 

Félsz a sötéttől? Hát a véleményszabadságtól?

Csak az kiabál aki fél?

Grimpix most éppen demokrata. Grimpix liberális. Nem érdekli, hogy mi minden rakódott ezekre a szavakra. Elsősorban ember és az, hogy kisebbségi magyar, fehér, férfi, hetero, csupán egy véletlen kontextus. Nem esszencia. Nem választott. Lehetne rózsaszín pudingot majszoló leszbikus cowboy is, semmit sem változtatna a lényegen. Grimpix szerint mások is pont ilyenek, ezért nem köteles semmiben közösséget vállalni velük az emberségen túl, de megteheti, ha kedve úgy hozza. Grimpix nem különösen szereti az embereket, elég lesújtó a véleménye többségükről, ennek ellenére szerinte mindenkinek ugyanannyi jár.

Grimpix nem társadalomkutató, csupán szuverén gondolkodó, korlátokkal, lehetőségekkel (vagy ezeknek az illúziójával).

Grimpix a szólásszabadság barátja. Fenntartja a jogot, hogy bárkit elküldjön a büdös kurva anyjába, nemre, fajra és bármire tekintet nélkül, ha az szerinte megérdemli. Persze legtöbbször nem teszi, mert kultúrlény, ez is a kontextus része. A szólásszabadság, számára humorforrás, reflexiós tükör, esetleg kihívás. A gondolatok, bármilyen ordas baromságok is legyenek, nem úgy fájnak, mint például egy jobbhorog, vagy balegyenes. A szavak légneműbbek,  lehetnek ugyan falak vagy ablakok, de könnyűek. A vélemény meg kifejezetten olyan, mint a fing. Kinek kellemes, kinek kellemetlen. Kénes vagy rózsaillatú, személyes perverzió kérdése csupán, kit andalít, kit undorít. Az elfogyasztott gondolatok, eszmék emésztésének eredménye. De ki kell engedni, mert ha nem megbetegíthetnek. Persze egy tömött liftben vonhatja maga után, hogy a következő emeleten kiraknak, van olyan kultúrkör, ahol egy seggberúgást is megérhet, bár tudjuk, hogy a fizikai erőszak milyen emberek fegyvere. Célravezetőbb ezt távol a többiektől intézni, szűk baráti körben. De ha egy szószéken, vagy az interneten, bármilyen szellős közterületen fingik valaki egy recsegőset, akkor azon inkább derül a primitívebb, vagy felhúzza az orrát és odébbáll a finnyásabb, aki nem kíváncsi rá. Volt már példa fingóversenyre is és most konkrétan a politikára gondolok. De maradjunk az allegóriánál.

Ahogy mindenki felelős a vodkás-répás rókájáért, ugyanúgy a fingjáért is, és azért is, hogyha a másét megérezve vécézni, vagy lakmározni, esetleg szexelni támad indulata. És ha így felbujtva verbálisan,  felindultságában nem szarik más lábtörlőjére, nem eszi meg az ártatlan óvodásokat, és nem olyannal szexel, aki hevesen tiltakozik, akkor nincs is semmi baj. Pont mint a fegyveres mondás, nem a fegyverek ölnek, az emberek ölnek. Persze, a szavak is megbetegíthetnek, de nem úgy, mint a tarkón lövés. Váratlan hátulról tökönrúgás ellen nincs az az antitest ami megvéd és ha bevagoníroznak, az ellen sincs immunrendszer, de ha szóban elküldik délre a fajtámat, simán megtehetem, hogy nem megyek velük.


A Youtube egy magánplatform de közhasznú lift. Saját liftes fiúval. Saját befektetés, saját algoritmusok, saját hardver. De az emberek nem a szerverparkok miatt járnak a Youtubera, hanem más embertársaik által összehordott értékes és kevésbé értékes tartalmak miatt. Mint egy házibuli, ahol csak a kégli a Youtubé, de a piát, nasit, csajokat és a zenegépet a résztvevők dobják össze. A buli nyilván nem mindig olyan lesz, ami tetszik a házigazdának, hanem olyan, amilyet a résztvevők csinálnak. Ki lehet dobni a béna lemezlovast, vagy akár a legjobb nőket, de milyen buli lesz az már? (Jajj, hogy a csajokat együtt emlegetni a zenegéppel nem volt polkorrekt? Hát úgyis gyenge tél volt, szükség volt már pár hópihére. Nos, hogy most a házigazda kidobta a vicces nyomikat s elrontotta a nótás kedvemet, szemébe mondom, hogy mekkora egy parasztság ez.

Ha eddig nem vágtad le, miről szól ez a bejegyzés, akkor íme: a Youtube közösségi irányelveibe nem férnek bele az ilyen tartalmak, viszont érdekes, hogy ezek lazán beleférnek. Grimpix a közösség tagja és a Grimpix-irányelv szerint, amennyiben közösségre hivatkozik a Youtube, illene megkérdeznie a közösséget is, hogy az aktuális bűzös-borzból mártírt akarunk e, vagy adjunk neki még chillis babot hagymával, vagy itassuk le még hülyébbre, mert milyen jókat lehet majd röhögni rajta. Persze enélkül is megteheti, hogy kidob valakit. De közösségre hivatkozva tenni ezt, azért kicsit erős. Ezért mi is üzenünk egy erőset, de nem másokra hivatkozva, hanem csak a saját nevünkben :

Írom a posztomat a kútnál,
a Youtube meg csókolja meg a... de hiszen úgyis tudjátok, hogy hol. Vagy ha nem, hát a gugli a youtube legközelebbi barátja. 

Apropó gugli, ami már ugye majdnem a youtube. A platform, ahol ez a bejegyzés is látható. Akinek az alapelvei demokratikusak elvileg. Akitől azt vártuk volna naivan, hogy nem igyekszik tematizálni a keresési eredményeket. Nem akartam belőle bejegyzést, de akkor csak megmutatom. Édes kis semmiség, de azért gondolatébresztő.

Grimpix valami fotós videóban azt hallotta, hogy nem mindig rossz, ha a sötét tónusok teljesen bebuknak, fontos képelem lehet a nagy, homogén sötét felület is a képen, meg úgy egyáltalán a shadow-klip nem feltétlenül az ördögtől való, tehát nem kell félni az erős feketéktől. Pár nap múlva gondoltuk rákeresünk a témára. Ezt dobta a gugli. Az a gugli, amelyik elvileg jobban ismer, mint mi magunkat. Tehát tudnia kell, hogy nem Klukluxosok, meg hópihék vagyunk, hanem wannabe fotósok. Kíváncsi voltam, mit szól ehhez a kacsa, aki elvileg semmit sem tud rólam, ezért a keresésemet se tudja súlyozni.  

Most akkor vagy az van, hogy a gugli irányítja mit gondoljunk a világról, vagy tényleg jobban ismer mint én saját magamat. És azt is tudja, hogy a múltkor az edzőterem budijában megijedtem egy szerecsentől, mert a szemem sarkában mögöttem megvillant valami hatalmas fekete kutyámajom, de aztán töredék másodperc alatt rájöttem, hogy csak egy kézilabdás srác kereste a piszoárt. És el is kacagtam a gyengeségemet. De hát az van, mint a szuperkémes viccben, itt nálunk is irtó kevés a szerecsen, nem lehetünk egyből hozzászokva.

Mi egy olyan safe-spacet szeretnénk, ahol mindenki az lehet aki. A nácik náculhassanak, ha úgy akarják. A hópihék meg olvadozzanak. Csak egymást lehetőleg ne bántsuk tettlegesen, és ne is kiabáljunk nagyon hangosan egymásra, mert azt közvetlen pofon-pettingnek is érzékelhetik a gyengébb idegzetű társaink, amire talán már jogszerű lehet a megelőző csapás. És egymás száját se nagyon fogjuk be mosatlan kézzel, főleg így járvány idején. Valamiben mind nyomingerek vagyunk. Inkább kacagjuk ki egymást, ha már muszáj reflektálni. Nem szép dolog, de kellő önreflexió mellett, nagy kárt nem okozhat.

A plüsszombivírus adventje. De legalább mind meghalunk?

- Oké, tudom, mondták már rám, hogy aszpergeres vagyok, ami majdnem olyan, mint egy kisdobos autista, aki mindent szó szerint ért és akiben annyi az empátia, mint kodály-módszerben a dubstep oktatás.  - fogadott Grimpix feldúltan.
- Vagy plüssmajomban az üss! - próbáltam vele jópofáskodni, de folytatta:
- Az is igaz, hogy a koronavírussal kapcsolatban is felsóhajtottam, hogy add Istenem, hogy ez ne egy sima nátha legyen, hanem maga a zombivírus.
- Sőt olyat is mondtál már többször, hogy kicsikét szűk a világ neked, nem találod benne hét és félmilliárd ember helyét. - ám ez se zökkentette ki.
- De azért én olyat soha nem mondanék, hogy van ez a fertőzés, tragédia meg minden, de legalább meghaltak félezren. Jó persze, most mégis mondtam, de csak azért, hogy lásd, mit nem mondanék sohasem. Vágod!?
- Grimpix, jól vagy? Elkaptad Bill Gates számítógépes vírusát? - de ő folytatta:
- Szóval nem igaz, hogy a koronavírusnak drukkolok, csak értetlenül állok az újságírói gyakorlattal szemben, amivel minden borzalomban meglelik a pozitívumot, miszerint legalább egy páran azért csak elpatkoltak.
- Hol olvastál ilyet? - és már megint megbántam, hogy nem jelszavaztam le a wifit.
- Olvasol te sajtót? Láttál már tragédiát leírva újságban? Igaz, hogy lezuhant a gép, pánik tört ki, beomlott, összedőlt, kigyulladt, felrobbant, nekihajtott, egyszóval csomó kár keletkezett, de legalább meghaltak páran, így lelkendeznek az újságírók (lásd balra a Grimpix által kifogott googli keresőképét) és hát emlékszel Boxi csillogó szemeire is, amint előadta fizikaórán a nutriabombát (Grimpix a neutronbombára célzott), hogy az micsoda királyság, mert nem pusztítja el az anyagi javakat, pár év csupán és lehet birtokba venni a kibombázott városokat?
- Hát igen, ő képes volt meglátni a pozitívumot a protonban. - jutott eszembe.
- De visszatérve a zombiapokalipszisre, egy wannabe prepper életének csak az ad fedezetet, ha történik is valami, amire érdemes volt készülni egy életen át. És hát nem nyolcvanévesen szeretnék bézbózütővel futni a zombik elől, hanem, amikor még elbírom a láncfűrészt is.
- De az is lehet, hogy a sok idétlen film miatt irracionálisak az elvárásaid, Grimpix. És a zombiapokalipszis nem is olyan lesz, mint a vásznon. Vásznon -istenem, gondoltam - micsoda anakronizmus - torrenten természetesen.
Ettől egészen fellelkesedett:
- Lehet, hogy már meg is történt a zombiadvent, csak képtelenek vagyunk észrevenni? Például már vannak lassúzombik. Ott kolbászolnak üveges tekintettel a szupermarketben, lökdösik a drótkosarat, mint egy fogyasztó T-rex. Lehet, ha a bevásárókocsi a járókájuk. Ha elgurulna hasra is esnének. Az utakról nem is beszélve. A konzervzombik, fémkasztniban  gyakorlatilag lebénultan araszolnak a bedugult városban, mint valami android, fémváz élő balcsavaros szöveten. De vannak csodálatos átváltozózombik is, ezek mint konzervzombi mennek le az edzőterembe, hogy ott érdekes metamorfózissal béna fémhernyóból sportzombi-pillangóvá váljanak s a futópadon koslassanak, mint az aranyhörcsög.  A politizáló zombiról most ne is beszéljünk. Van még mobilos zombi, zenezombi, de még biciklis zombi is (ez egy kifordított konzervzombi, élő szövet fém vázon), a fene érti, hogy nem borul fel.
Közben kezdett untatni a dolog, más dolgom is lett volna, de Grimpix folytatta:
- Turistazombi. Fotószombi. De mivel nem harapással fertőzik egymást, hanem interneten, tévén keresztül, például a facebookreceptorra mutálódva, ezért nem szabad őket még csak megütni sem.
- Hát igen, ez a szerencséd, bizonyos szint felett, a hülyeség miatt nem szoktuk megütni egymást!
- Szóval érzéketlen vagyok. Pedig én csak annyit jegyeztem meg, hogy a nyolcvanas években sokkal többen éltünk a városban, mégis úgy tűnik, hogy most, mikor állítólag jajjistenem elporlunk, mint a szikla, akkor vagyunk igazán elviselhetetlenül sokan. Gyerekkorodban, emlékszel? 5 fekete autót összeszámolni az utcában egész hetes program volt. Ma ezzel egy perc alatt végeznél. Gyakorlatilag belelógunk egymás életterébe.
- Főleg te az enyémbe - gondoltam, de nem mondtam hangosan.
- Ha most felnézel az égre, hány kondenzcsíkot látsz? Gyerekkorodban vigyorogtál egy hétig, ha láttál egyet a múlt kedden. Pedig nem többen lettünk, nem is a hely lett kevesebb, hanem az életterünket toltuk túl azon, ami jár. Már a köztereket használjuk privát célra is.
Gondoltam felgyorsítom a diskurzust s leöntöm benzinnel a témát.
- Tudod Grimpix, a legborzasztóbb az, hogy a zombivírus olyan természetű, hogy az áldozat nem is veszi észre, hogy már ő is zombi. És mi van ha már... mi is? Például bloggerzombik vagyunk. Ehhez mit szólsz?  Ugyanakkor lehet, hogy a vírusnak sincs semmi önreflexiója. És mi van, ha nem mi vagyunk a zombi, hanem mi magunk vagyunk a vírus? A teremtés koronavírusa? Hmmm?
Egy pillanatig Grimpix nem jutott szóhoz, ki is használtam a lehetőséget s már mentem is kifelé az ajtón:
- Na, ennyi volt, szevasz, nincs több időm hülyeségekre, most mennem kell a postára a kínai csomag után, onnan meg rohannom kell egy teltházas előadásra. Ha nem jövök hamar, ne várj!

Legalább ezren meggyógyultak.

UPDATE 2020.03.31. Nem tudjuk nem észrevenni, hogy mintha minden újság Utazásokat olvasna (a statisztikák szerint nem), s amióta Európában is randalírozik a vírus, sehol sem láttam leírva, például, hogy korlátozzák a szabadságunkat, de legalább meghaltak mittudoménhányan tegnap óta. Lehet ha erről is leszokunk végre, mint a kézfogásról?