Tișița-völgye és a hajdani szekszi kisvasút lukai

Ha Kézdi felől Moldovába mennél, s átmész az Ozsdolai-hágón, amit a románok Pasul Muşatnak hívnak, a félkarú gránátvető katona után (igen, ez ugyanaz a Muşat), előbb-utóbb a Putna-vízesésnél is meg fogsz állni. 

Ez a Putna, nem az a Putna, ami mellett a híres kolostor is van (azt fenn északon, Suceava megyében keresd), de nem is az, ami a Bánságban van. Ez egy harmadik Putna, na. De van a környéken egy kirándulóhely is, ha nem derogál, hogy egy zsúfolt családbarát helyen kell eltöltened pár órát. És ez a Tişiţa szurdokvölgye. 

Annyit sikerült megtudni, hogy a Nagy Háború környékén itt szekszi kisvasút épült (faszállító), amihez később a zabolai Mikeséknek is köze lett. Az interneten kávédarálónak is becézett mocăniţă nyomvonala megmagyarázná a szabályos és széles turistaösvényt (ami helyenként sokkal járhatóbb volt, mint Buzău megye falusi útjai), illetve megmagyarázza az alagutakat is. 

De semmiféle magyarázattal nem szolgál a kétsávos betonhidakra, ami nem vasúti hídnak tűnik, inkább mintha a második világháború után építették volna szocreál stílusban. Aztán arra se találtunk magyarázatot, hogy az ilyen vonatokat miért kávédarálónak és miért nem kávéfőzőnek hívták, de a nyelv kitermel ilyen hülyeségeket, hogy csak az ózondús levegőt említsük, amiből állítólag itt is sok van. Arról nem is beszélve, hogy  az itt szolgáló mozdonyok nem is biztos, hogy típus szerint kávédarálók voltak, de vasúti szakértők pontosíthatnak kommentben, mi nem kívánunk ebbe az irányba elmenni. 

Na mindegy is, ha a környéken jársz és van 4-5 ráérő órád, akkor érdemes elkirándulni a Tişiţa völgyében. Legalább a Nagy Alagútig, de ebben az esetben ugyanott kell visszajönnöd. Ugyanis a körtúra sokkal hosszabb lenne Lepşától Cozáig és 12 kilométerrel arrább végződne.

Mi az előző változatot próbáltuk. Az első pár órában semmi jóra ne számíts. Mondjuk ki, unalmas patakmeder még unalmasabb emberekkel, akik egyfeszt láb alatt lesznek. Leginkább a pallóknál torlódnak fel az ilyen szerencsétlenkedők. Aztán ahogy nő a táv, lassan kezdenek elfogyni a bicebócák, és úgy a harmadik órára már lesz pár érdekesség: két portál és egy alagút. Az alagút túlsó felén a patakon lefelé egy vízesésnek is lennie kellett volna, de nem vittünk vízicipőt magunkkal és a víz derékig ért volna. Szégyen, de kihagytuk.  

Élnek a kövek, mert bennük is erő szalad. Az ulmeti gömbkövek.

Spoiler: nem, nem lesz szó a kövek szexuális életéről.

Hiába néznek ki az Ulmet határában található gömbkövek megkövült űreszközöknek, hiába látszanak az óriások (uriașii din Scăieni) várának összedőlt oszlopainak, vagy valamiféle földönkívüli terraformáló munkagépek lenyomatának, esetleg ősállatok fosszíliáinak, van rájuk rendes diagenetikus magyarázat is. 

Nagyjából valami olyasmi, hogy a kagylókból és sok miegymásból származó pl. meszes oldat, a laza üledékben, egy mag körül koncentrikusan hozza létre ezeket a környezetüknél szilárdabb konkréciókat, amik aztán a laza homokos felszín lepusztulása után a felszínre kerülnek. Bővebben itt. 

De arra már sokkal ködösebb magyarázatok vannak, hogy miért is hívja a népnyelv élő köveknek. Egyrészt van egy Bibliai áthallás, hiszen élő kövekből épül a szellemi templom, ám ezen a misztikus helyen inkább az ezotéria katedrálisa épül. Mindenesetre az az állítás, hogy ezeknek az élő köveknek a belsejében koncentrikus növekedési gyűrűk vannak, mint  fában, és eső után növekednek (dagadnak), szaporodnak (újabb bibik képződnek a felületükön, amelyek majd új kőmagok lesznek), de még kúsznak-másznak is. Ezt leginkább a Costeşti-környéki gömbkövekkel kapcsolatban találtuk, de általánosítva az ulmeti kövek is rendre felbukkannak az írásokban. Leginkább olyan oldalakon, ahol rendes impresszum sincs. Még várjuk a geológusi véleményt ezzel kapcsolatban, addig nem is ismételnénk el a sok marhaságot, ezzel is ne növeljük a tudománytalanság súlyát, mert valószínűleg a dolognak a fele sem igaz és ami igaz, azt sem úgy kell érteni. 

* érkezett szakvélemény A kövek mesélnek oldalról: ...Az eső után maximum a gombák nőnek, a békák vándorolnak és szaporodnak...   - na persze, tette hozzá Grimpix vigyorogva, a kövek semmit se csinálnak, de azért mesélnek, mi?  Na jó, ennél sokkal bővebb választ kaptunk, köszi érte.  

A lényeg, hogy a mozgás és a növekedés illúzióját okozhatja a környék lepusztulása, ha az eső elvisz egy öl homokot mellőle, akkor valóban nőtt, és ha kimossa az alátámasztását és elgurul az istenadta, akkor aznap valóban mozgott is valamit. A lepusztulás miatt újabb bucik is előbukkanhatnak, és máris megvan a szaporodás is. Tádám. 

Az országban legalább egy tucat hasonló van, de az ulmeti mindenképpen a látványosabbak közül való. Van itt Bálna, Delfin, Oszlopok, de mi találtunk egy megkövült motorbiciklit is, meg egy  óriásoknak való háromgombócos fagyit. 

Útba esik, hogyha Buzãu felől a Luana Országába mennél. A főút melletti parkolótól (elég meredek és szétesett út vezet fel, kár gyötörni a kocsit), nincs másfél kilométerre se, és a bejárható szakasza sem több ennél. 

Luána országútján út az Nucu!

Az megvan, hogy Ceauşescu fivére is szeretett volna egy paranormális hadsereget? Egy amolyan X-oameni alakulatot, vagy mit, akik tudnak előre látni a jövőbe, katonát gyógyítani kézrátétellel, kőolajat fakasztani fúrótorony nélkül, meg ilyenek. És még az ET-vel is telefonoztak, csak hát közbejött '89, amit valamiért nem láttak előre. Így végül Romániának nemhogy nem lett paranormális hadserege, de még csak egy normális se. Nem okultak, így nem lettek okkultak, hehe (bocsi). 

A területet azonban nemcsak a (belügy)minisztérium, hanem a misztérium is belengi, de semmi olyan történetet nem találtunk, legyen az eltűnés, vagy kincskeresés, óriások csontjai, ufók, radioaktív élet-vizek, elégett filmek a fényképezőgépben, furcsa kék ég, amit bárhol máshol nem hordanának össze a titkokra éhes emberek. Összefoglalva, ez a románok egyik Dobogóköve, ugyanakkor a román kereszténység bölcsője is. Asszed viccelek. Pedig ők maguk is hívják így, hogy Román Athos, Kis-Meterórák és hát a vallást az ezotól nem sok minden választja el. Nem is foglalkoznánk a dologgal tovább, csak azért elevenítettük fel, mert állítólag pont itt gyakorlatoztak az X-emberek, ahová most kirándulunk. Vagyis Luána Országába. Akiről mellesleg nem bírnak megegyezni a környékbeliek, hogy egy öreg király, vagy egy fiatal szűzleány, lám a gender az ókorban is elég problematikus volt. 

Jó, értjük, hogy Romániában az útszéli Drum bun! felirat az nem azt jelenti, hogy amin jársz, az egy jó (fizikai vagy szellemi értelemben) út, hanem egy jókívánság, ami csak annyit tesz, mint Jó utat! Mégis, amikor minden itthoni nyaraláskor lepottyan hátul a kipufogó dobja, akkor teljesen más értelmet nyer az egész, mintha egy helyi utász-mantra lenne, amit kifejezetten rossz utakra kell ráolvasni. Szóval, ha a Luána útjára lépnél, készülj fel, hogy a szart is kirázza majd belőled, amíg eljutsz Nucuba, a Jóisten háta közepére. Repülő csészealjjal viszont remekül megközelíthető. 

Az az igazság, hogy tényleg meg akartam érteni, mi ez a Luána-cucc, de hogyha a tematikus útvonal tervezői is csak ennyire veszik komolyan magukat, akkor mi sem fogjuk. 

Azzal indít a tanösvény, hogy "történt egy bármi bárhó" - na és ebben a szellemben is folytatja. Azt is írja, ha figyelmesen megfigyeljük a köveket, mint egy könyv lapjairól kiolvashatjuk, mi minden történt a történelmi korok előtti tengerekben, meg azután is, ezzel teljesen ránk bízza a tanulás folyamatát. Azt hiszem nem voltunk elég figyelmesek, mert semmi sem derült ki számunkra, csak megtudtuk, hogy a derék románoknak is van egy ilyen szólása, hogy a víz szalad, meg a kő marad. Ebben az esetben a tengervíz szalad, a szikla meg falak - vagy valami ilyesmi.

A lényeg, hogy a környék repedéseit már az előember is használta bivak gyanánt, aztán mivel a laza üledékbe elég könnyen lehet vackot kaparni, divat lett belőle és remeték, meg mindenféle népek  évszázadokon keresztül használták a területet. 

Minden nehézség ellenére, azt hiszem sikerült pár óra alatt kimaxolni az egész területet, remélhetőleg nem sok minden maradt ki (talán csak a Piatra Îngăurită), bár a tanösvények számozása és kuszasága csak a kirándulásunk végére kezdett valamiféle értelmet nyerni. Az Osmand ismeri a helyet, és az erdő tele van mindenféle meredek ösvényekkel, amelyek mind visznek valahová. Az érdekesebb likaknál leírást is találunk, úgyhogy olvasnivaló is lesz bőven. Fél nappal számoljatok, a másik fél napban pedig ajánljuk az ulmeti gömbköveket, ami szintén útba esik. De arról egy másik bejegyzésben.
Ha meg tudsz románul, akkor ezt a videót ajánlom: 

A Bolboci szurdokvölgyeit nem úszod meg szárazon!

A Horoabei-, Zenoaga- és Orzei szurdokvölgyek.

Valahogy mindennel úgy van az életben, hogy amiből sokat kapunk, abból illik visszaosztani másoknak is. (Na jó, a pofonokról nem ezt gondoljuk.) Mi sem úgy születtünk, hogy minden kis eldugott zugát ismertük a minket körülvevő világnak, nekünk is megmutatták mások a jó helyeket. És amellett, hogy kurvajó érzés hozzásegíteni másokat is hasonló élményekhez, onnan is érezhető a harmónia, hogy ilyenkor hozzánk szegődnek kis állatkák, kolbászt-megvető önzetlenséggel kísérnek el kis- és nagykutyák utunkon, üdvözöl egy kisróka az út mellett, mókusok tartanak nekünk légibemutatót és vállunkra szállnak a pillangók is. 

Na jó, a bokánkra viszont a szúnyogok cuppannak rá, de az erdő széle meg telidesteli van szederrel, málnával, homoktövissel, kökénnyel, az utak mentén sokféle szilva érik, a sátor köré meg alma potyog reggelre. Nincs telefonjel, nincs facebook és ilyenkor érzi az ember, hogy a helyén van. 

Így volt ez a Horoabei-völgyében is, ahol éppen a mászósabb szakasz elejéhez érkeztünk időben, hogy egy magányos, elbizonytalanodott kolléga tőlünk merítsen bátorságot a folytatáshoz s velünk együtt tegye meg a hátralevő szakaszt, de az Orzei-szurdokban is, ahová mellénk csapódtak a kempingből az unatkozó  sátorszomszédaink. Nekünk semmibe nem került, nekik rég elfeledett fiatalkori kalandok nosztalgialádáját sikerült felnyitni.

A Jalomica-völgye nem kifejezetten az erdélyiek célpontja, mivel észak felől egyszerűen nem esik útba. Pedig a Bolbocii-tó alatt fasza kis kemping van. Viszont át kell menni a patakon, a túl alacsony autókat lehet, ha ölben kell átvinni, de a normál kisautó azért elboldogul. Szinajáról aszfalton lehet megközelíteni. Na jó, azért ide sem érdemes hétvégén jönni, mint lassan már sehova. De ide kifejezetten ne. 

A platón még megpróbáltuk a Vânturiş vízeséseket is megtalálni, de csak a legfelsőt sikerült abszolválni, a széldöntések eléggé elrejtették a lefelé vezető ösvényeket. 

A Horoabei jelzetlen útja

Most, hogy a Tatár-szorost elvitte a víz, a Bolboci-tó csak jobbról kerülhető meg a Bucsecs szíve felé. Az út tökéletes, bár elég meredek. A Horoabeihoz azonban nem kell kimenni a Jalomica-Barlangig, hanem csak Pádináig. Innen jelzetlen az útvonal, az alagútig az Osmandot többször is be kellett vetni, mert az erdő gazdagon el van látva kusza nyomokkal csapásokkal, ösvényekkel. 

De az alagúttól már nem lehet eltéveszteni az utat, és innen kezdődik a fürösztés is. Érdemes vízicipőt hozni, ha nem akarsz egész nap vizes bakancsban baktatni, ugyanis a létrák alá bevájt medencék kis hozam mellett is lábszárközépig-térdig érnek. Amikor úgy érzed, már kint vagy és lecserélnéd a zoknidat, akkor még legalább kétszer kell belegázolni a patakba. 

Bár jelzetlen út, láncok és létrák vannak benne. Laza mászkálós-felfedezős világ, de rossz időben olyasmi lehet benne az élmény, mint amikor lehúznak a budin. A szoros felső kijáratától többféle körtúrában le lehet jönni, például a Jalomica-Barlanghoz, de mi a Strunga-nyereg irányába kerültünk. A Tatár-szoroshoz is van jelzés, de ekkor még nem tudtuk mennyire tette tönkre az árvíz azt, ezért mi csak visszaereszkedtünk a piros sávon Pádinához. Utunk idegesen toppantó csöpp, cuki bikabocikák között vezetett át a legelőkön. Sehol nem támadtak meg a kutyák. Fel is tűnt, hogy csak mifelénk vannak ennyire ideggyenge juhászkutyák, a Regátban minden kutyus filantróp.

A Strunga-nyeregben most emléktábla áll a '48-'50 közötti partizánok emlékére. Bár nem voltak nagy összecsapásaik a kommunista államhatalommal, de partizánéletük nem móka és kacagás volt, sokakat és családjaikat állandóan cseszegették a rendőrök, és a partyarcok nagy részét végül ki is végezték. (kulcsszó: Grupul Arsenescu). A híres nóta szerint még jól is jártak. 



Visszafelé végig szaladtunk a Lăptici-tőzegláp tanösvényén. De csak azért, hogy ne hagyjunk maradékokat, mert tényleg semmit nem tanultunk belőle és az áfonyát is leették előlünk. Megnéztük a Tatár-szoros feldúlt útját is, amit pár hete tépett szét a Jalomica. Nem igaz, hogy gyalog sem járható,  biciklivel is simán. Sőt bármilyen járművel, úthengerrel, kamionnal is végig mehetsz, ha egyetlen tízméteres szakaszon átviszed a hátadon a járművedet. Az alagutat végül nem mértük meg, mert csak én akartam nagyon bemászni. Tutti elvezetett volna a Bucsecs mélyén élő földönkívüliekig. Vagy izé, a földalattiakig. 

A Zăganu- és az Orzei-szurdokvölgyek

Sátorszomszédainkkal vágtunk neki, a Zăganunak, ami egy sétálós terep le egészen a Scropoasa-tóig. Hozzánk csapódott a kempingből két unatkozó kutya is. A gátat megkerüli egy jelzett ösvény (Osmand is ismeri), az Orzei-szurdokvölgye azonban túloldalról nem látogatható. Mi egyik tiltótáblát se vettük észre, mert éppen másfelé néztünk. Kellett figyelni az ösvényt, na, helyenként nagyon omlós volt. Aztán amikor a gát közelében a hidak és ereszek kezdődtek, akkor meg azért nem figyeltünk a tiltásra, mert a lábunk alá kelletett nézni. Ide mondjuk már csak újdonsült kollégáink férfitagjai jöttek velünk, akiket gyakorlatilag így elraboltunk 2 órára. De mivel végül nem tagadták ki őket az asszonyok, ők is elégedettek voltak az eredménnyel. 

Visszafelé a kempinghez, még megnéztük a 7 forrást, ami lentről elég impozáns vízesés, de ha felmászol a házig, akkor látod, hogy csak egy trehány vízvezetékszerelő munkája, ugyanis a falból törött csöveken ömlik kifelé a víz. Ezt a túrát mondjuk megúszhattuk volna szárazon, de visszafelé spriccolt ránk egy kevés vizet az eső is.

Most gondolkozok rajta, hogy amikor az útvonalakat kerestem, nagyon gyűlöltem volna a saját blogomat, egyik képen sem írja, hogy pontosan mit és honnan látunk, nincsenek idők, útvonalak, csak utalások. Hát szorri.

Az állam én vagyok? Vagy csak egy polgár ökölbe szorult keze vagyok?

- Mi az állam? - kérdezte Grimpix.

- Hát ötödikben, a múlt rendszerben, úgy tanultuk, hogy az ókorban az állam egy elnyomási forma, amit a kizsákmányolók hoztak létre, hogy hatalmukat fenntarthassák a kizsákmányoltak felett. - mondtam el egyszuszra, ahogy annak idején bemagoltuk. 

- S azóta változott valami? - kérdezte Grimpix.

- Ünneprontó! - sziszegtem és faképnél hagytam. 

A Nagy-Küküllő forrásvidéke bringával

Elmegyünk a Küküllő forrásához és közben sok-sok érdekes vizet találunk. 

Az ember több mint fele víz, és igaz, hogy ez ma inkább más tájak vízgyűjtőiből származó, kamionnal szállított kóla, borvíz, meg sör, de évezredeken keresztül leginkább csak az a víz épült belénk, ami mellett éltünk (és amit apáink apáinak apái kipisiltek). Mert abból a patakból ivott az ősember, ami kéznél volt, nem hordta messzi tájról, illetve ha hordta, azok gyógyító vizek voltak, különleges felhasználásra. Mert az nem jár, hogy Udvarhelyen borszékit, Dornavátrán meg hargitait igyunk napmintnap. Most arról ne is beszéljünk, hogy a víz termékként értékesítése, nagyon nem áll messze attól, hogy a levegőt is palackozzuk. Lehetőleg petpalackba azt is. Ja, már ilyen is van.

Azért az jó szokás volt, amikor bivalyszekérrel hordták a szejke-vizet az udvarhelyieknek, minden nap frissen. 89 után egy rövid ideig újraéledt a szokás, három literes agyagkorsóban, igaz már traktorral hordták a vizet, és a tömbház bejáratánál tették le. Jó is volt gyerekként odaszaladni és nagyot húzni belőle. Már ki-ki a sajátjából, mert számozva voltak. Sajnos bele is lehetett köpni azokéba, akiket nem szívleltek a gyerekek. Azt hiszem emiatt is halt ki újra a szokás.

Forrás

Tehát folyóvizeit ma már nem nagyon issza az ember, leginkább csak szarik bele, képletesen és képtelenül, de valóságosan is. És ez a víz nekünk a Nagy-Küküllő, ami a Görgényiből ered. Valahonnan. 

A folyók forrása nem mindig egyértelmű. Egy Duna Visegrádnál nem téma, egy Olt Szeredában szintén egzakt, de amikor már szinte egyenrangú párdeci hozamú patakokra bomlik a forrásvidéken, akkor már nem annyira egyértelmű, a sok közül melyik csermely legyen a forrás. De nem csak a Küküllőnek nincs egyértelmű forrása. Ilyen például a Maros, aminek van turisztikai és földrajzi forrása is, egymástól legalább hat kilométerre. Most nem azért, de milyen sportértéke van egy "turisztikai" forrásnak, amit azért hoztak létre, hogy nehogy sérvet kapjon a hegyoldalban az, aki lusta dög felmászni az igazi forráshoz, de bezzeg fészbukra ki akarja posztolni, hogy ott volt a folyó bölcsőjénél? Na de vissza a Küküllőhöz. 

Az útvonal Székelyudvarhely-Küküllő forrása a Görgényi platón keresztül. Útközben rengeteg érdekesség van, de most csak a vizes-jellegű látványosságokra koncentrálunk, ezért döntsd el, hogy a Görgényi-platóra hogyan jutsz fel, érinted e a Pléhkrisztust vagy a most újbavágott Oroszhegyi-Kilátót, vagy a nárciszmezőt. Első vizes állomásunk az Urusos kút, ami a környék egyetlen csodatevő forrása. Belengi egy csöpp pogány-ezós érzés. A madárijesztőt a gyógyultak ruháiból építi a nép. 

Úgy tűnik, a helyiek a meleg Hargita-borvizüket gyógyítják hidegebbre benne, ami szinte blaszfémia, vagy nem is tudom. De mi van, ha valaki meg az aranyerét szeretné kúrálni, utána meg valaki az aftáját? Mi nem mertünk inni belőle.  

Ezután a Szent-csendi tó következett, ami megdöbbentően le volt pusztulva. Ilyen volt 8-9 éve, mostanra meg ilyenné vált. A repülőtér maradványai se nagyon látszanak már.

Fenyőkút egy tőzegláp, amit a köz nagy mozgósításával hoztak létre (a deszkákon helyenként még kibetűzhetőek az adakozók nevei is), de mostanra helyenként azért le van robbanva. Mi észak felől érkeztünk a bejárathoz egy Osmand által jelzett ösvényen, így egy csöpp élményt kaptunk a kiépítetlen lápból is (lásd a bővebb nyomvonalat). Gazdag áfonyásra számíts a tanösvény mentén.

Innen beereszkedünk a Küküllő medrébe, Varság felé, és elrobogunk Tartód-vára alatt (gyalogos félórás kitérővel megejthető). Bár itt víz egy csöpp sincs, azért nesze egy kép.

A Nagy-Küküllő esetében az online térképek is kavarják a szart. Ugyanis, ha végigköveted a folyót, akkor ebben a hajtűkanyarban ér véget. Ugyanakkor 4 kilométerrel fennebb Átmenetileg zárva (WTF) mutatja az igazi forrást. Azaz dehogy is mutatja, állítólag ettől fennebb, még vagy száz méterrel, már kint a mezőn van az igazi forrás, a GPS csak egy előbújását jelöli az erdőben a kövek és a susnyás közül. A terep adottságaiból hamar kiderül, hogy ez a forrás nem is  táplálhatja az előbbi hajtűkanyarban levő patakot, mert attól két völggyel nyugatabbra folyik, és csak jóval lennebb (2 km) ömlenek össze. 

De azoknak jó, akik nem akadnak fenn ilyen marhaságokon, bármelyik forrással megelégednek és nem csinálnak ebből problémát maguknak. 

Mindenesetre Varság végében véget ér az aszfalt, és a forrás alatt párszáz méterrel az út is megszűnik. A legvégét gyalog fogod megtenni. Székelyvarságra azt szokták mondani, hogy akkora, mint Bukarest, de ez nem igaz, mert csak harmad akkora. De azért jó nagy területen fekszik, majdnem kétszer akkorán, mint Székelyudvarhely. A görcs megfogja a lábadat, amíg keresztül-kasul biciklized.

Hazafelé, ha bírod még, kapaszkodj ki a Varsági-kilátóhoz és ereszkedj be a Csurgókő felé, ami a térség legszebb vízesése. 

Ezután még van a Zetelaki tározó tava, amiben fürödhetsz egyet és készen is vagy. Az egész 98-110km között van, annak függvényében, hogy lazábbat szeretnél, vagy minden látnivalót bele akarsz e zsúfolni, de akkor korán indulj és vigyél magaddal lámpát is.