Családi kéztár

A bringajavítás és a zen művészete

Huszonharmadszor gurul el a csavar. Nyitva az ablak. 

- Nínónínónínó! - süvöltik a kölykek az udvaron, ahogy végigrontanak az ablak előtt. Asszem tűz lehet a sarki cserjésben, mert egyiken fröccsöntött tűzoltósisak. Hanem lehetne tömegszerencsétlenség a homokozóban és lenne ő a mentő, vagy bankrablás a susnyásban és akkor rendőrt játszanának. Ilyenek mennek napmintnap. Ezredszer zörög el az ablak alatt a műanyag kétkerekű.

- Anyád! - morgok - mármint a csavarnak.

- Nínónínónínó!

Pillanatra abbahagyom a bringaszerelést. Odalentről három-négy újszülött torok üvölt jóízűen kánonban, tudod, olyan önző, erőszakos bömböléssel, ahogy csak gyilkos afrikai sakálok és persze kisgyermekek tudnak a saját szórakoztatásukra. Az anyjuk persze rájuk se ránt. Gondolom csak így lehet elviselni. 

Újból próbálkozok, a rugó enged, helyén van a fékpofa. Valahol olvastam, hogy a gyermeki fejlődés szerves része, hogy a nap huszonnégy órájában vérfagyasztó ordítással kell kommunikálni. Egyszerűen egészséges. Nemcsak a hangszálaknak, de a léleknek is. Ezért ordít minden gyermek, mint egy herélt hiéna. Közben odalent mint a vidámparkban:

- Ákos, nemenjoda-nemszabad-gyerevissza! Lackó, addvisszagyorsan! Nemmegmondtam-teszedleabiciklit-megnyúzlak! Bence, neverekedjakisebbekkel-mertfelpofozlak!

- Nínónínó!

- Kurvanyádat! - ezt már én mondom, meglehetősen halkan, szobám falai között. Az anyám megint elgurult...

- Nínónínó! Addvissza! Nelépjbele! Megmollak! Füledkicsavarom! Nínónínó! - és érzem, hogy visszafordíthatatlanul eszkalálódik a helyzet, s mindjárt olyan cifrát mondok, hogy magam is megbánom. 

S ekkor eszembe villan a lét örök körforgásának természete. Hiszen annak idején, mikor kisgyerekek voltunk és Citrombá nem talált el a tejesüveggel (és általában nem talált el, mert túl részeg volt hozzá), vagy pizsamában, mezítláb kergetve nem bírt elkapni, hogy letaslizzon, utolsó kínjában biztosan azt kívánta - megálljatok taknyosok, jöjjön el az idő, amikor otthonotokban békét szeretnétek és csendet, hogy kipihenhessétek a ti fáradalmaitokat, s akkor csendüljön fel ablakotok alatt ezer meg ezer elátkozott gyermek vonyítása, sivalkodása és hörgése, s nyugalmat sose találjatok az ők szamárordítozásától ti sem ezen a földön. És ezt az átkot szórhatta valaki a kicsiny Citrombára is annak idején és azelőtt is, egészen vissza az ősember kölykéig, aki ugyanúgy bőgött a barlang előtt a saját önző örömére, talán sikongatott is béfele, hogy még visszhangozzék is, s a felnőtteknek lúdbőrözzön tőle az ők szőrös hátuk. Hát ez van most is. 

S ímé itt állok, egy imbuszkulcs kezemben, az anyám a padlón elgurulva, s pont nekem, pont ezen az átlagos csütörtök délutánon megadatik ennek az örök karmikus folyamatnak a megszakítása. Mély lélegzetet veszek, érzem ahogy felnövök a pillanathoz s megrészegülök a lehetőségtől:

- Tudjátok mit? Mikor nagyok lesztek, más se jöjjön bé a ti ablakaitokon, mint halk tücsökciripelés, távoli madárdal és patakcsobogás, de olyan halk, hogy csak éppen elnyomja majd a gyereksuttogást a szomszéd utcából. Ezt nektek, aprómajmok! 

A bringát meg holnap elviszem a javítóba. 

Láthatatlan képek

Mutatok képeket. Érzed a nedves permetet, amint a bőrödre hull? Érzed a víz szagát? És a robaját is hallod? Susognak a lombok is. Remeg a palló deszkája a lábad alatt. Mi ez?

Aztán nézd meg ezt. Illatos. Mézszagú. És zümmögés veszi körül. A tarkódon érzed a nap melegét, matató ujjadba tövis szúr.

És mi ez a mély hallhatatlan hang? Mélység? És jeges tüskéket fúj arcodba a szél. Roppan a hó tétova lábad alatt. 

Ezen meg halk zene szól. Meleg van. S a levegőben egy asszony illata keveredik a bor szagával. Finom ruhasusogás. A meztelen bőr érintése ujjad hegyén.

Kár, hogy a fotónak nincsen hangja, se illata...

Ha Budapesten jársz, s úgy gondolod, nézd meg a Láthatatlan kiállítást. A látvány nem túl ütős, de a hangulata nagyon ott van.