A nyers hiba

A hangok, képek videók adathajlításaira rengeteg segédlet készült. Sokat mi is kipróbáltunk. Mégis úgy tűnik a legnagyobb glitch művészek nem simán csúszkákat tologatnak, vagy random filerészleteket cserélnek ki, hanem egy szerves folyamat, egy művészi koncepció részeként használják az adathajlítást. 

Glithet többféleképpen állíthatunk elő, de konkrét hibákat célzott pozícióba programozási ismeretek nélkül szerintünk lehetetlen előidézni. Ebből a szempontból a glitch, mint kifejezési eszköz nem analóg például a filterekkel. Kísérletezni lehet, és az eredmények mentén haladhatunk a cél felé, de itt mindig a véletlen adja majd az igazi hatást, a művész kénytelen alávetni az akaratát ennek a körülménynek.

Újabb adathajlítási módszereket próbálunk ki, amit Rosa Mernkman formátumok nyelvezetéről írt munkájából nyaltunk. Eddig a file tartalmát roncsoltuk a formátumon belül, de glitchet úgy is előidézhetünk, hogy a formátum intakt marad, viszont a megjelenítéskor más formátumokra vonatkozó protokollt használunk.

A photoshop RAW formátuma erre kimondottan alkalmas, ugyanis elmentéskor megadhatjuk hány pixelt, hány csatornát és milyen módon kódolunk el, de üresen hagyjuk a headert. Emiatt megnyitáskor nekünk kell megadni a pixelek és csatornák számát illetve azok kódolását (interleaved RGBRGB, vagy perChannel RRGGBB), színmélységét, alfa csatornát. Elvileg ugyanazokkal a beállításokkal ugyanúgy visszanyitható egy kép, de pl. a színkezelést ilyenkor már nem viszi át.
1 vízszintesen 1..2..n pixellel rövidebb, vagy szélesebb méretet adunk meg. Szélesebbet csak akkor állíthatunk be, ha a hosszát csökkentjük, ugyanis a PS figyeli a file hosszát. Az alábbi ábrán egy pixellel kevesebbet, illetve többet adtunk meg a reális értéknél. 2 pixel többlet, vagy hiány 2*2 sávot eredményez, 3 pixel 3*2 sávot és így tovább.

Így, kellően nagy hibával ilyen textúrákat állíthatunk elő:

2 függőlegesen kár piszkálni, az interleaved képet, ilyenkor egyszerűen levágja a kép alsó részét.

3 három csatornás interleaved képet ezen kívül számtalan módon nyithatjuk meg, egycsatornásnak, kétcsatornásnak, háromcsatornásnak, vagy perChannel pixelelrendezéssel:

4. A perChannel elrendezéssel a keskenyebb, illetve rövidebb érték megadása nyitásnál ezt eredményezi:

5. Amennyiben a RAW-ot perChannel elrendezéssel mentettük, de interleavednek nyitjuk vissza, ezt kapjuk:

Gyakorlatilag ez utóbbi egy módszer lehetne arra, amit a NIKON RAWjának a mozaikolatlanításánál csináltunk. De játszhatunk az alfa csatornával is, így változatos mintázatban egyes pixelek átlátszóak lesznek, vagy akár a színmélységgel, ezek nekünk nem okoztak érdekes eredményeket.

Szinesztézia - szonifikáljunk képeket

Azt mondtuk, hogy nem fogjuk megmutatni a szonifikációt, mert minek, ha úgyis tele van vele az internet. De hazudtunk, mert annyira élveztük, hogy az csuda. Progresszív tartalomra ne nagyon számítsatok, talán csak annyiban, hogy magyarul nem találtunk erről semmit. De mi se leszünk szájbarágósak, inkább csak a tapasztalatainkról néhány gondolat.

A BMP népszerűsége audacity szonifikációra pontosan a felépítéséből fakad. Ugyanis a kétdimenziós képet egydimenziósra bontva tárolja, és pontosan így jeleníti meg az Audacity is. Csupán arra kell figyelni, hogy egy átlagos BMP a végétől visszafele van elmentve, tehát az Audacityben a timeline eleje a kép aljának felel meg. Hajszálpontosan mutatja a szonifikált kép, hogy a timeline kijelölése mettől meddig tart, de kis szerencsével a timelineon egyes képi elemek is beazonosíthatóak, így például a villanyoszlop középső vízszintes merevítője, a szegeccsel a közepén.

Jellegzetes BMP vonás az is, hogy az effektus mindig vízszintesen jelentkezik, ez a file struktúrájából adódik, elforgatással-visszaforgatással ez persze valamennyire pozicionálható.

Érdekesség, hogy az Audacity high illetve lowpass filterei eléggé ugyanazt művelik, mint a képszerkesztők megfelelő szűrői. 
A BMP tehát ideális a szonifikációra, viszont ez a formátum sem bírja a fejléc csorbítását, a filehossz változására is érzékeny, bár nem kizárt, hogy hexeditorban a filehossz értékkel ez javítható. A manipulált képek stabilak, nem igényelnek fixálást, hiszen a pixelek értékeit konkrétan módosítja az eljárás. A tömörített formátumokkal viszont nem sikerült ezt a módszert használni, JPG és PNG esetén megnyithatatlan képet eredményezett több próbálkozás is.

A hiba - a pixelhasítás alapjai

{\rtf1\ansi\ansicpg1252\deff0\nouicompat\deflang2057{\fonttbl{\f0\fnil\fcharset0 Calibri;}{\f1\fnil\fcharset238 Calibri;}} {\*\generator Riched20 10.0.16299}\viewkind4\uc1 \pard\sa200\sl276\ slmult1\b\f0\fs22\lang9 Gondolkozt\'e1l m\'e1r azon, hogy mi a hiba? P\'e9ld\'e1ul l\'e9tezik e hiba, ha nincsenek elv\'e1r\'e1sok? \b0\'c9s t\'f6k\'e9letess\'e9g l\'e9tezik elv\'e1r\'e1sok n\'e9lk\'fcl? Mi\'e9rt l\'e9tezik min\f1\'f5s \f0\'e9gbiztos\'edt\'e1si szabv\'e1ny, hogyha nincs sil\'e1nys\'e1gbiztos\'edt\'e1s? \par

} 

Ja bocs :) Kezdjük újra:

Gondolkoztál már azon, hogy mi a hiba? Például létezik e hiba, ha nincsenek elvárások? És tökéletesség létezik elvárások nélkül? Miért létezik minőségbiztosítási szabvány, hogyha nincs silányságbiztosítás? 

Azt hinnéd, hogy annyira bonyolult az informatika, a képtárolás, algoritmusok, miegymás, hogy nagyon könnyű elrontani egy képet. Pedig nem is. Kifejezetten nehéz. Persze amikor nem kellene, akkor megtörténik magától, és olyankor az a jellemző, hogy nem tudjuk észrevenni a dolog szépségét. Helyette csak az idegeskedés, pedig egyesek rengeteg időt eltöltenek azzal, hogy megtervezzék a véletlent és megalkossák a tökéletlent.

A témakör nagyon széles, nem is új, több mint ötven éve használja a művészet az elektronikus hibákat. Most csak megnyaljuk a dolgot, de még visszatérünk.

Ezek a képek a JPG Glitch szoftverrel készültek. Van online változata is. Sajnos nem derült ki, hogyan dolgozik, emiatt az sem, hogy a négy változó pontosan mihez is piszkál hozzá (fejtse meg a szkriptet aki akarja). Két fotón ugyanaz a beállítás teljesen más eredményt ad. De ugyanazzal a fotóval az online és a desktop változatai is eltérnek, ami érthető, az online szkript lecsökkenti a képet. További szépséghiba, hogy nem azt exportálja ki, amit látunk, ezért mi kisnipoltuk a legjobb képeket. Egyetlen szépsége, hogy úgy ki tudja nyírni a fotót, hogy még a Photoshop is felszisszen tőle. A fickónak vannak még érdekes webgrafikai kísérletei, azokat is érdemes megnézni. A blokkosodott DCT- és subsampling-jellegű hibákat könnyű felfedezni a képeken. Tömörítetlen fileformátumnál ilyen hiba nem keletkezik, ott inkább az adathajlás a jellemző. Ezeket az online változattal hoztuk létre:

Valamivel gépközelibb a szövegszerkesztővel szerkesztés módszere. Ehhez semmilyen extra szoftverre nincs szükség, csak egy Wordpadra, de Notepad, Hexeditor is célra vezethet. A kezdőképet (legfölül) Hexeditorral tuningoltuk, a teljes Micimackó Kuckóját beleoltottuk (a baloldaliba ötször is). Ez már határterület a szteganográfiával. A vízszintes szürke zajcsíkok minden bizonnyal a Micimackó szövegét jelenítik meg, mert ahányszor random helyekre bemásoltuk, annyi csík keletkezett.  Az alábbi képeket BMP-ben WordPaddel készítettük. Persze fogalmunk se volt, hogy az adatfolyam melyik szakaszába sikerült beleírni, teljesen próbálkozás alapú a dolog, de jól látszik egyfajta tendencia, amit a szakirodalom WordPad effektusnak hív. Ennek oka, hogy a BMP kétdimenziós pixelei egy dimenziós adatfolyamként hajlíthatóak meg, szemben a JPEG teljesen összevissza kódolt pixelértékeivel. Úgy is mondhatnánk, a BMP sérülése valamiféle viszonyban áll a beavatkozás mértékével, JPEG esetén meg teljesen megjósolhatatlan, hogy a kvantálási táblát, a Huffman táblát, vagy mit sikerül meghekkelni. Persze volt néhány olyan beavatkozás is, ami után már nem lehetett a képet egyáltalán megnyitni (a header moddingjára kifejezetten érzékeny az összes fileformátum).

Az adathajlító beavatkozások után a képek instabilak, nem árt megnyitni valamiben, ami még valahogyan képes reprezentálni a pixelkupacunkat, és újramenteni, ezzel véglegesen belekódolva a hibát a kép szövetébe. Persze két képkezelő sem egyformán fogja megmutatni a sérült képeket. Ez tanulság arra az esetre, hogyha sérülnek a képeink. Például a hexeditorban random szétoltott JPG esetén az Irfan teljesen visszaállítja a képet, pár elszíneződött pixelsor veszteséggel (baloldalt), míg a PS nem különösebben erőlteti meg magát (jobboldali). Sőt CC és CS6 között is különbségek lehetnek. Mindig a lehető legváltozatosabb képszerkesztő arzenállal próbáljátok menteni sérült képeiteket.

Persze most mi direkt fordítva közelítjük meg a dolgot, azért használunk több képszerkesztőt, hogy a lehető legszebb hibákat kapjuk meg. Másik módszer, hogy az adathajlítást egyfajta művészi szinesztéziával végzik. Mert képre hogyan másképp tehető például visszhang? Ilyen a képi adathajlítás hangszerkesztőben, mi is kipróbáltuk, de mivel tele van az internet, nem szaporítjuk vele a szót.

Fordítva is érdemes csinálni, hangállományt Photoshopban szerkeszteni. Mert Audacityben viszont nem lehet a hangra blurt, vagy kontrasztot tenni. Fent ez egy 17 másodperces gitárjáték ahogyan a PS látja. Jó kövér fejléce van. Belenagyítva a bal felső sarkába egészen lenyűgöző struktúrát kapunk:

Hogy ne csak visszaböfögjük az internet tartalmát, ez utóbbi kapcsán felmerült, hogy úgy is szerkeszthetünk JPEG képet PS-ben, mintha az bármilyen adathalmaz lenne. Gyakorlatilag képet hajlítunk, de nem hangszerkesztővel, szövegszerkesztővel, hanem pontosan képszerkesztővel. Meglepett a váratlan fordulat, mi? Mennyire rákkendroll, nem igaz? Ha egy JPEG-et JPEG-ként nyitunk meg, akkor a PS azt értelmezi, és egy kétdimenziós RGB pixelmátrixot fest számunkra, amit megszoktunk, ami általában az elvárás. De ugyanezt a JPEG-et átnevezhetjük *.RAW-nak és megnyithatjuk úgy is, mint egy nyers adathalmaz (Open/Photoshop Raw). Ebben az esetben meg kell adnunk egy pixelméretet, ami próbálgatással zajlik. Csaba fotóját láthatjátok, amin ugye a hang és a kép ötvöződik Grimpix gyönyörű gesztusában. Baloldalt RAW-ként, jobboldalt meg ahogy megszoktuk:

A beavatkozás kis területekre korlátozódott, használtunk szűrőket is, az alábbi példában viszont konkrétan belerajzoltunk a képbe. A meghajlított állományt visszamentettük, visszaneveztük JPG-nek és íme ez az eredmény.

Persze ebből most az vonhatod le következtetésként, hogy az Irfan mindig jobban teljesít. Ez persze nem igaz, van amikor a PS dob jobb eredményt ugyanarra a sérült állományra.

Szerintünk a hiba teljesen az elvárásokon múlik. Ezután, hogyha olyan SD kártyád, vagy fényképezőgéped van, ami folyamatosan generálja a szebbnél szebb hibákat, akkor azt semmiképpen se dobd ki. Valakinek lehet, hogy pont az a minőség az elvárás. Értem?

Ezt az igazi glitch-effektust a kamera okozza. (Levi felvétele)

Na mi van? A fotóstáskámban! Kihívás.

Ez a bejegyzés egy facebook-lánc, ezzel a szöveggel indítottuk útjára:

Na kedveseim, csináljunk olyat, hogy holnap szégyelljük, indítsunk facebook kihívást, vagy micsodát. Ez majdnem olyan, mint a lánclevél, ha megszakítod, neked annyika, letörlődik az összes merevlemezed, begombásodnak az objektívjeid, akadni fog a záridő, meg ilyenek. Egyszer megtörtént velem, hogy megszakítottam egy ilyen lánclevelet, és másnap elveszítettem a szüzességemet. Én szóltam!
Tehát felkérek három kollégát, hogy ontsa ki a fotóstáskájának a belét a nagyérdemű okulására. Lehet csak egyetlen fotó, de akár egy blogbejegyzés, ami hosszabb, mint a Háború és béke, vagy youtube videó, vagy amit csak akartok. A kihívást ér figyelmen kívül hagyni, vagy teljesíteni, kevesebb, vagy több embert meghívni. Vagy egy embert többször is, ha különféle témakörökben különböző felszereléssel alkot. Viszont ajánlott mindenképpen facebookon megosztani, és odabiggyeszteni a #mivanafotostaskamban taget, hogy mindenki láthassa az egész piramist. Minden táska legyen külön megosztás, ne komment. És nevezd meg a következő három személyt, akinek te kukkolnál bele a cuccába.

Sokan NEM kérdeztétek, hogy mi van a táskámban. Konkrétan senki kérdezte. De azért indítsunk egy ilyen hullámot, hallám szökőár lesz e belőle New Yorkban, vagy legalább ellepi e az alsó rakpartot Budapesten.

Ma már csak a Jóisten a megmondhatója, ki kezdte el (női) táskák tartalmát fotózni. De van tíz éve, hogy az első ilyet láttam. Persze azóta, ez mém lett a vloggerek körében is, Grimpix barlanglakó ismerőseinek kedvéért azért a mindenki kedvencét ide biggyesztjük. Aztán megjelentek a paródiák, és a paródiák paródiái, amíg a dolog körbe nem ért. Ez már a posztmodern, bammeg, tessék, még egy videó, iligykedjetek.

Egy női táskafotós projektet mi is elindítottunk pár esztendeje, de az sajnos befulladt. Pedig a női táskák gyakorlatilag egy WTF univerzum, ami alkalmas arra, hogy mindent (is) elő lehessen húzni belőlük. A legkisebb retikül is minimum egy piperecilinder, de egy megtermettebb puttony már maga a szirszar-heaven. Ezzel szemben egy férfi táskájában, már ha van egyáltalán, ami ugye csakis hátizsák (há nem vagyunk buzik, vagy focisták, hogy köbméteres retiküllel lófráljunk), a telefonon és pénztárcán kívül leginkább csak hely van. Mondjuk sörnek. Papírzsepi is csak akkor, ha náthásak vagyunk, de az is csak opcionális. Mint egy üres talicska szemben egy remorkás kamionnal. Kb. ez a különbség férfi és nő között táskaszakilag. Méghogy egyformák vagyunk.

Arra van tippünk, hogy mitől olyan népszerű ez a mém. Mindenkiben van valamennyi abból az egészséges kíváncsiságból, hogy milyen a másik táskája, szekrénye, padlása, pláne nője. Lehet ez utóbbiból kellene challenget csinálni, bár biztos van olyan szubkultúra, ahol ezt már művelik (ex. gf.). A kukkolás-démon, az a baj.

Haladjunk. A témának igazán fotós vonatkozása, amikor a fotós saját táskáját látjuk. Azonban az egyik kedvencem, a Japan Camera Hunter gyűjteménye az évek során teljesen belterjessé vált, leginkább a filmes kollégák legfenszibb cuccainak leltára lett. De ez megy a flickren is. Meg aztán ez egy önkéntes reklám is, egyfajta haul (minap tanultam a kifejezést). 

Az itt látható cuccok természetesen nem a teljes felszerelés. Kimaradtak a vakuk, vakutávirányítók, derítő cuccok, makrósín, egyebek. Hegyre ilyeneket sose viszünk. De a látható cuccok sem szoktak egyidejűleg benne lenni. Van amit alig párszor vittünk magunkkal. Lassan tisztult le, hogy általában miket viszünk egy hegyi túrára. Ha unod a leltárt, görgess le, a bónuszhoz. 

A gép egy Nikon D5000, egy 18-55mm VR kitlencse, meg egy 50-200mm nagyon bézik telezoom napellenzővel, aminek a használatát nem ellenzem, csak nem szoktam praktizálni, mert kézzel sokkal pontosabban tudunk kitakarni. Szerencsére a szűrőfoglalatuk megegyezik: 52mm. Van hozzá egy kínai pótaksi, ami kb 50% teljesítményt tud a közel tízéves eredeti aksihoz képest. Ennyi delej bőven elég egy háromnapos kirándulásra. Kártyából is általában egy 8 gigás szokott csak lenni, viszont kéznél van egy mikroSD átalakító. A telefon kártyája így bevethető, de sose szorultunk még meg. Hosszabb kirándulásra már elvesszük a Canon kártyáját is. 16 Gb éppen elég két hétre, ha esténként a sátorban az egérmozi közben kiszelektáljuk a selejtet (RAW+JPG). És egy USB olvasó is van ilyenkor, meg OTG kábel. Az OTG amúgy hasznos jószág, hogyha kéznél van a Nikon saját adatkábele, ugyanis ezeket összedugva egy telefonos vezérlést kapunk léptetett fókuszú makrók, cselesebb timelapsek esetére.

Távkioldóból kettő van, a kábeles hosszú záridőn rögzíthető, a kábelbe 3,5mm jack toldást tettünk, mert egy időben ezen keresztül próbáltuk hekkelni a gépet. De többnyire csak az infrást hordozzuk. 

Szűrőkből elég sok összegyűlt az évek alatt, a lineáris polárszűrőt szoktuk használni, a cirkuláris csak tesztelésre járt a gépen, mert nagyon kínai. Aztán van UV, Infra, meg hasonló badarságok, ezeket se hordozzuk, csak kipróbáltuk. Infrára ugyanis külön gépünk van, külön táskával, amiről talán máskor. Az UV szűrő amúgy alkalmas mindenféle kísérletezésre. Ami viszont mindig kéznél van, az a 3X neutrál, ezzel lehet vízeséseket megfolyatni napvilág, csak tudnám, hogy ezt miért nem az állvány tokjában tartom. A Cokin másolatot, csak célzottan tesztképekhez hordoztuk, ebbe jár egy piros és egy semleges degradé szűrő, aminek nem látom a hasznát, tekintve, hogy RAWban, HDR-ben ezt általában ki lehet váltani. Aztán vásároltunk egy RGB szettet is, amivel Produkin-Gorskyt szeretnénk egyszer játszani, de eddig csak a Bayer teszteknél használtuk. 

Tisztító szerekből régebb vittük a kispumpát, és a hama folyadékot, de újabban terepen csak a Lidl W5 szemüveg tisztítóját használjuk. És persze leginkább az ingünk csücskét, mi mást? 

Ha virágfotózásra is számítunk, akkor visszük a Raynox M-250-et, amit nem kell bemutatni, mivel egy ikon. 

Aztán van egy fényes sárga derítőlap csokis díszcsomagolásból, illetve egy szemetes zacsi, arra az esetre, hogyha nagyon durva eső kapna el. 

És hajgumi (!), illetve gyógyszer, amit az ért meg igazán, aki már maradt fekve lumbágóból kifolyólagosan. Ez a tabi amúgy mindenhol velünk van. Pénztárcában, fejlámpa tokjában, hátizsákban, sohasem fordulhat elő, hogy elgurul a gyógyszerünk.

Odabiggyesztettem még a gyorsmasnit is, ami állványcsavarral kapcsolódna a géphez, és pillanat alatt előrántható vele a gép, de ezt szórványosan használtuk, kísérleti jelleggel és nem vált be. Leginkább a saját Nikon-kantárt szoktam csuklóra tekerni, ami simán kiváltja a csuklópántot is. Ha muszáj a hátizsákon kívül hordani a táskát, a kis karabinerrel mindig rögzítjük, mert ugye veszítettünk már el gépet.

Bónusz. Ezt Vasi barátunktól tanultuk. Egy öntapadós címke, amin három nyelven szerepel az elérhetőségünk és az, hogy az elveszett/lopott kamerát kéretik visszajuttatni. A gyanútlan eladót meg rendőrkézre. Ilyenből van a táskában is, de a kihajtható LCD alatt is beragasztva. Régebb minden kártyámon is volt egy Olvassel.txt file hasonló infókkal, a dörzsöltebb tolvajok kijátszására, erről leszoktunk idővel, pedig nem hülyeség. 

Egy háromnapos hegyi útra felszerelt táska, ami mellesleg egy akármilyen Tamrac darab, nem éri el a 2 kilót. Az állvány  nem része a táska tartalmának, de logikailag lazán kapcsolódik, ballasztnak szoktuk hordani a hegyen, hogy ne rohanjunk mint az állatok, de azt is csak akkor, ha esti, vagy hajnali fotózásra számítunk és a mozgékonyság cseppet sem szempont. Amúgy egy Fancier darab, külön hajtható lábakkal és megfordítható középoszloppal. Vannak még könnyebb, instabilabb állványok is raktáron, azokat kompromisszumként visszük olykor, mivel a Fancier önmagában 2kg.

Na és mi nincs a táskámban? Például nincs jegyzetfüzet. Még a filmes ántivilágban is csak az első pár kockának jegyeztük fel a metaadatait, most mit fűzhetnénk hozzá az exifhez? Aztán nincs bicska sem, túrán úgyis van a hátizsákban. Továbbá nincs táblagép. Se telefon, se divatos óra, sem drága töltőtoll. Sem egy bögre kávé, hogy csak a legnépszerűbb cikkeket említsem, amit a kollégák oda szoktak biggyeszteni.

És akkor, neked mi van a táskádban, hallám?

Lens flip - Helios-44-2 frontmod

Ez egy nagyjából feltárt terület már, a legelterjedtebb objektívek frontlencséit már sokan megforgatták, kifejezetten akkor lehet még csodára lelni, ha valami nagyon egzotikus dugilencséd van, amit mások még nem moddoltak szanaszét. Nem is fárasztunk senkit azzal, hogy miről is szól a frontlencse-flip, ha barlangban laktál eddig, már ne is fáradj azzal, hogy kigyere, még átugranád az árnyékodat, különben is elmúlt már február másodika.

Általános szóhasználatban a bokeh a fókuszon kívül eső fényfoltok leképezését jelenti. Nekünk ez az első próbálkozásunk, és mi mással, mint Laci Zenitjének kit 58 milliméteres objektívjével. A Helios-44-2 a Biotar szovjet koppintása, vélemények szerint már alapból egy bokeh-pöndörítő ikon. Nem akartunk rá felülni, de mégis csináltunk egy ilyent.

A tesztet egy pöttyözött háttérképpel lőttük, tehát a foltok egy síkban voltak a monitoron,a távolság konstans. A fenti tesztképekből nem derül ki egyértelműen, hogy natúr is csavarná a teret, de ezek a képek APSC méretűek, a Zenitbe bekukkantva a széleken azért látszik, hogy sugárirányban bizony büngyürgeti a fényfoltokat. Ami külön érdekes, hogy a fordított lencsés kép közepe sokkal életlenebb, mint a szélei, két rekesszel szűkebben ez a jelenség meg szinte eltűnik.

Manuális lencsével, kézből makrózni nagy kihívás, főleg ha meg is buzeráltad a frontlencsét. Hiába a fókusz-visszajelző, mire felvillan, már huss, milliméterekkel odébb vagy. Mondjuk a Zenitben sem volt törőék, vagy mikroprizma, de azért ilyen lencsékkel, minden magára valamit is adó gyártó adott valami optikai segédeszközt. Pl. Praktica MTL mittudoménhány. Mellesleg ez a lencse amúgy is aljas volt, rendszeresen felejtettük el behúzni a rekeszgyűrűt exponálás előtt. Ami azért okozott némi bánatot a filmes ántivilágban.

A lencsetag megfordítása mindenképpen markánsan odateszi a védjegyét. A különbség :

Konkrétan hazavágja az egész képet, élességet csak nyomokban találsz. De attól még tagadhatatlanul van neki valamiféle varázsa, ami miatt annyira népszerű. Az világos, hogy ettől még nem lesz művészet ebből, viszont egy olyan eszköz, amivel lehetne kezdeni valamit. Szóval mejjeszétek azokat a csavarhúzókat minden fellelhető optikába. Mert lehet, ha pont nálad van a swirling bokeh szent grálja. A flickren még találsz párat.